Sziasztok!
Sok éve nem írtam már itt. 2013-ban kezdtem el ezt a blogot, amikor a kislányom négyéves volt. Éveken keresztül gyűjtöttem a különböző fejlesztési anyagokat, információkat, amelyekkel szerettem volna segíteni a sorstársaimnak. Amikor Petra nyolc éves lett egy többségi iskolába került, ekkor sok minden megváltozott. Addig itthon sokat játszva fejlesztettem őt. Jártam vele fejlesztő helyekre is, ez által én is tanultam, amiket itt is meg tudtam osztani. Utána jártam több minden dolognak, amik segíthetnek. Próbáltunk mindent megtenni, amit szülőként megtudtunk. Innentől kicsit átvette ezt az iskola, délután mire hazaért elfáradt, megcsináltuk még a házikat, nem sok idő, energia maradt az itthoni játékos együtt tanulásra, új dolgokra, amit itt megoszthattam volna veletek. Addigra úgy is éreztem, hogy amiket fel lehetett lelni ilyen helyzetre vonatkozó témában, valamilyen módon már szerepelnek a blog repertoárjában. Amikor 4.osztályos lett, akkor újra lett munició, mivel sok minden felkerült az online tanulás miatt, amivel segítették a diákokat, így újra egy kicsit aktívabbá váltam itt. Utána jöttek a felső osztályok, ahol már elvesztettem a fonalat, nem tudtuk azt a tanmenetet már követni, amit a többiek. Petra jól érezte magát, de nem sok baráti kapcsolata alakult ki. Neki nagyon gyors volt az a tempó, ami körülvette őt, de ez érthető is. Most 8.osztályos és új vizekre evezünk, ezért is kezdtem el ezt az írást. Az utóbbi években nem volt mit írnom és általában akkor teszem csak ezt, ha megérint valami vagy találok valami olyan anyagot, amit érdemesnek találok feltenni, foglalkozni vele. Eddig olyan közegben mozogtunk gyakorlatilag a születése óta, ahol tipikus fejlődésű gyerekek vették körül őt. Most jött el az az idő amikor ezen az úton nem tudunk már tovább haladni. Minden gyerek más képességű, de ezt nem mindig tudják differenciálni a tanárok. Nem az ő hibájuk, csak nincs erre elég képzés, segítség, idő, energia vagy ember, akik ezt fel tudnák vállalni, ahogy én ezt eddig tapasztaltam. Most amikor iskolákat néztünk, kerestük azt, hogy merre tovább, mit tud tanulni, hol lesz egyáltalán helye, melyik iskola az ami megfelelne az ő számára több benyomás is ért. Ami nagyon pozitív tapasztalat volt az az, hogy milyen sok olyan személy van, akik arra tették fel az életüket, hogy olyan gyermekekkel foglalkozzanak, akiknek sokkal több segítség kell, lassabban tudnak megtanulni másoknak egyszerű dolgokat. Teszik ezt úgy, hogy egyáltalán nem garantált a siker, sőt a tapasztalat az, hogy ezek közül a gyerekek közül minimális, akik valaha dolgozni fognak tudni. Mégis ők tudnak valami olyat, ami a legtöbb ember számára ismeretlen. Nagyon megérintett ezeknek a pedagógusoknak a személye, elszántsága, akaratereje, jószívűsége. Mély tiszteletet éreztem, hogy olyan munkát végeznek, ami a legemberségesebb dolog a földön: Szeretnek! Ezt a hivatást máshogy nem is lehetne végezni. Azon gondolkoztam, hogyan lehetséges ez, hogy válik valaki ennyire önzetlen emberré? Van a személyiségükben egy olyan plusz, ami a legtöbb emberből hiányzik, és itt akár vissza is kanyarodhatnék egy ősrégi bejegyzésemhez, ahol arról írtam, miért is lenne jó, ha nem elkülönítve oktatnák a speciális gyerekeket.
https://specialisjuttatasesfejlesztes.blogspot.com/2016/06/kialtas-szegregacio-ugyeben.html#more
Tudom, hogy több szempontból nehéz ezt megoldani, de nem lehetetlen. Azt is tudom, hogy ez itt Magyarországon csak egy árral szembeni törekvés lenne! Mégis újra és újra így érzem, hogy legalább picit itt erről jó írni, beszélni, mert úgy gondolom, hogy szebb lenne a világ, jobb lennne a társadalom, jobb emberekké válnánk mindnyájan. Ahogy ma hazajöttem "szembe jött velem" egy tanmese és ezt most szeretném is megosztani veletek, nemcsak megható de nagyon is igaz, olvassátok! :)
ISTEN NEM TEREMT SELEJTET - akinek gyermeke van ezt sose felejtse -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése